Pár napja a Facebook oldalamon kaptam egy üzenetet a lisszaboni magyar nagykövettől, Konkoly Norberttől. Kérte, hogy találkoztunk, én pedig örömmel találkoztam vele, tekintve, hogy óriási megtiszteltetés, hogy egyáltalán írt nekem. Ma össze is jött a találkozó, 2-kor vett fel a szállodánál, és a kérésemre átmentünk a híd másik oldalára – és milyen jó ötlet volt. Az utunk az Április 25-e hídon vezetett egészen Krisztus király szobráig, amit mint megtudtam, egyfajta fogadásból született, ami a következő volt: ha a második világháborúban nem sérül Portugália, megépítik a régóta áhított szobrot. Mivel pénzük nem volt, így a lakosság adta rá össze a hozzá szükséges tőkét, többnyire a nők, kimutatva hálájukat, hogy Krisztus meghagyta az embereiket. Ennyire szeretik ők egymást. Körbejártuk a szobrot, fellifteztünk, szuper fotók születtek. Eszméletlen volt a kilátás, és mint kiderült, a szobor és annak környéke mágikus központ, hiszen Krisztus széttárt keze gyűjti az energiát, amit aztán Lisszabon felé áraszt. Ez megmagyarázza a hétfő óta tartó felhőtlen boldogságot, és azt, amit az emberek arcán látok. Aztán elmentünk a tengerpartra, ahol az emberek tucatjával szörföztek. Eszméletlen érzés volt látni, ahogy a tenger csapkodja a partot. A víz itt teljesen más, mint Máltán. Másabb. Homokosabb a tengerpart, kevesebb a szikla – legalábbis, ahol most voltunk. Aztán ebédeltünk egyet, rábeszéltek a tengeri herkentyűkre, így mindent kipróbáltam, amit egyébként nem tettem volna – még a vino verdét is, a spanyolok hires zöld borát. Könnyed íze inkább emlékeztet egy fröccsre, mintsem az otthon ismert testes, vörös borokra.
Egyre inkább érzem Lisszabon varázsát. Amikor már nem gondolnád, hogy van tovább, akkor jön egy olyan nap, mint a mai, és úgy érzed, hogy nem akarsz hazamenni. És mi lesz holnap a nagy Sintra túra után..
Én szeretem Lisszabont – és Te?
Oravecz Nóra