„De gustibus non est disputandum”, vagyis „vannak különös szenvedélyek a világon”.. és számomra ilyen az utazás! A megismerés, a felfedezni vágyás, az utazás új, még eddig nem látott tájakra/vidékekre, mindig is ez hajtotta előre az emberiséget. Számomra Zalakaros hosszú évtizedeken át csupán egy név volt a térképemen, egy helynév az atlaszban s semmilyen élmény vagy tapasztalás nem kötődött hozzá. Idén ez megváltozott. Lehetőségünk nyílott felségemmel négy napot elölteni e mesés faluban, a
Hotel Karos Spa szállodában. Egy szép nyári napon szeretett feleségemmel és szívünkben meglehetősen vegyes érzelmekkel keltünk útra
Zalakaros felé. A szálloda jól csengő szlogenje – a megtalált édenkert – „mögött” ekkor még nem sejtettük, hogy mi áll majd s mi vár majd ott ránk? Vagy minden igényt kielégítő luxus, vagy egy mély csalódás és annak újabb kézzelfogható toteme. Kellemesen meglepetés várt ránk. Az
Alma utcába fordulva és az impozáns épület-együttesre egy pillantást vetve már tudtam: jól választottunk. A kulcskártyáinkra csupán néhány percet kellett várakoznunk és miután a roppant segítőkész concierge megmutatta hol parkolhatunk az autónkkal, azonnal birtokba vettük a szobánkat. Tágas, világos, igényes szobát kaptunk, mely a „belső kertre” (a két épület által közrezárt területre) nézett. Mesterséges vízesés működött s csobogása betöltötte szobánk csendjét. A hófehér fürdőköpenyek az ágy végébe készítve várták, hogy felavassuk őket a Spa részleg birtokbavétele okán. Tetszett az összkép és a szoba stílusa, a bútorzat, a színek harmóniája mind a belsőépítész jó-ízlését dicsérték. Négy csodálatos nap állt előttünk s igyekeztünk ezt az időszakot maximálisan kiélvezni! 🙂 Megnéztük a környéket, sokat kirándultunk, és kipróbáltuk a
Karos Spa szálloda szinte valamennyi szolgáltatását a Spa részlegtől a földszinti bár nyújtotta örömökön (koktélokon) át, az étteremben ránk váró kulináris élvezetekig bezárólag. Feleségemmel sokat derültünk (és nem kinevettük!) honfi- és szállóvendég társainkon, ugyanis az emberi fajnál viccesebb, pökhendibb, kevélyebb és maga-mutogatóbb életforma aligha akad még ezen a planétán. Olvasmányaimból – Agatha Christie korának világát magam elé idézve – jól emlékszem a mondatra, mely oly sokszor visszacseng a leghíresebb írónő megannyi művében: „öltözzünk át a vacsorához!”. Nos, bizton sokan egyetértenek velem abban, hogy kész tanulmány egy-egy ilyen szállodai vacsora alkalmával megfigyelni azon embereket, akikkel – ha csak átmenetileg is – nemcsak együtt étkezünk, de egy fedél alatt is hajtjuk álomra a fejünket! Itt szinte minden féle/fajta embertípus képviseltette magát, a hencegőtől, az újgazdagon és a bunkón át egészen a műnős/műpasis (rém)álompárokig. Volt aki joggingban érkezett vacsorázni és volt, aki átesve a ló túloldalára azt hitte, hogy nem vacsorázni, hanem az budapesti Operaház aktuális premierjére igyekszik. Volt, aki rémesen pózőrködött s csak azt figyelte, hogy őt figyeli-e valaki? A kigyúrt, kopasz, tetovált, önmagát alfa-hímnek vélő pasas oldalán a műmellű, műkörmös, szőke szörnnyel szintén nem maradhatott el a vacsorázó közönség soraiból… Szóval érdekes volt nézni ezt a végletekig vegyes és színes palettát, az embereknek ezt a sokszínű forgatagát. A vacsorák után a bár következett és egy jól megérdemelt „jó éjszakát koktél”. Ebbe a jó-hangulatú földszinti bárba, mely a recepcióval szemben kapott helyett, nos, ide minden este betértünk, egy-egy italra, koktélre, üdítőre vagy éppenséggel kávéra. A jobb hátsó sarok lett a kedvencünk, mert meghitt magányában jókat beszélgethettünk. Azon kívül belátható volt a bár szinte teljes tere, a rémes egyszemélyes zenekartól (olasz slágereket próbált énekelni magyarul – bár ne tette volna!) a bárpultig bezárólag. A bár közönségét jórészt fiatalok adták, de megfordultak szép számmal középkorúak és idősek is. egyik esete bejött egy család (pap, mama, gyerekek) és a papa rendelt magának egy sört, de a család többi tagjának semmit! A sörét hamarosan kihozták s letették elé. Ő (a családfő), kényelmesen, székében hátradőlve megiszogatta, miközben családja tagjai nézték, mint fogy el a pohárból a sárgásbarna lé.. Aztán fizetett, a család fölállt és libasorban kivonultak a helységből. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de a feleségem sem. Ez a meglehetősen furcsán viselkedő család, azóta is talány maradt az én számomra, de ebből az aspektusból nézve talán már érthető, hogy ezeknek az esti „bározásoknak” is megvolt a maguk hangulata. Mindent egybevetve szívesen gondolok vissza a
Karos Spa szállodában eltöltött néhány szép napunkra, s hazafelé autózva az autópályán bízván éreztem úgy, hogy rám is hatást gyakorolt „
a megtalált édenkert”. Bende Krisztián