A mai napom a lisszaboni Hard Rock Café előtt kezdődött, ahonnan a városnéző buszunk indult. Sintra és Cascais voltak a célállomások. Egy kisebb csoporttal utaztam, összesen 6-an voltunk: egy ausztrál lány, egy amerikai pár, egy román férfi, aki Londonban dolgozik, és egy japán nő. Az út során az első 10-20 perc azzal telt, hogy mindenki elmesélte, hogy miért jött ide. Számomra megdöbbentő volt látni, hogy mennyire céltudatosak: mint kiderült, mindannyiuknak volt egy terve erre az évre, hogy hova szeretnének menni. Többen mondták, hogy már régóta vágytak ide, látni szerették volna Sintra mesebeli palotáját, amit úgy 11 óra magasságában már meg is tehettünk.

Hosszas séta vezetett fel a palotáig, ami egyszerűen elképesztő volt. Lényegében különböző stílusok egymás mellett való elhelyezéséből jött létre a varázslatos palota, rengeteg szimbólummal, szoborral, és gyönyörű bútorokkal – tekintve, hogy belül is végigjártuk. A kedvenc szimbólumom a bejáratnál volt, ahol egy hatalmas kapun mentünk át, aminek egyik oldalán három virág szobrot láthattunk, míg a másik oldalán csak egyet, jelképezve, hogy mindannyian egyek vagyunk és összetartozunk. A palota tetejéről a kilátás gyönyörű volt, többen meg is ittak egy kávét a csodálatos panorama mellett, aztán már folytattuk is a túrát. Megnéztük Sintra városát, ebédeltünk, és meglátogattuk a helyi hírességet, a pékséget. Könnyű volt megtalálni, tekintve, hogy a sütemények illata az egész utcán érződött, miközben Fado szólt az utcákon.

Pár napja a Facebook oldalamon kaptam egy üzenetet a lisszaboni magyar nagykövettől, Konkoly Norberttől. Kérte, hogy találkoztunk, én pedig örömmel találkoztam vele, tekintve, hogy óriási megtiszteltetés, hogy egyáltalán írt nekem. Ma össze is jött a találkozó, 2-kor vett fel a szállodánál, és a kérésemre átmentünk a híd másik oldalára – és milyen jó ötlet volt. Az utunk az Április 25-e hídon vezetett egészen Krisztus király szobráig, amit mint megtudtam, egyfajta fogadásból született, ami a következő volt: ha a második világháborúban nem sérül Portugália, megépítik a régóta áhított szobrot. Mivel pénzük nem volt, így a lakosság adta rá össze a hozzá szükséges tőkét, többnyire a nők, kimutatva hálájukat, hogy Krisztus meghagyta az embereiket. Ennyire szeretik ők egymást. Körbejártuk a szobrot, fellifteztünk, szuper fotók születtek. Eszméletlen volt a kilátás, és mint kiderült, a szobor és annak környéke mágikus központ, hiszen Krisztus széttárt keze gyűjti az energiát, amit aztán Lisszabon felé áraszt. Ez megmagyarázza a hétfő óta tartó felhőtlen boldogságot, és azt, amit az emberek arcán látok. Aztán elmentünk a tengerpartra, ahol az emberek tucatjával szörföztek. Eszméletlen érzés volt látni, ahogy a tenger csapkodja a partot. A víz itt teljesen más, mint Máltán. Másabb. Homokosabb a tengerpart, kevesebb a szikla – legalábbis, ahol most voltunk. Aztán ebédeltünk egyet, rábeszéltek a tengeri herkentyűkre, így mindent kipróbáltam, amit egyébként nem tettem volna – még a vino verdét is, a spanyolok hires zöld borát. Könnyed íze inkább emlékeztet egy fröccsre, mintsem az otthon ismert testes, vörös borokra.

Pár nap alatt könnyedén fel lehet venni a lisszaboni ritmust. A kék metró vonalát már nagyjából ismerem, hiszen az egyes megállóknál egész sokat elidőztem az elmúlt napokban. Ahogy elterveztem, ma meglátogattam a parkot, amit a városnéző busszal érintettünk kedden. Mint kiderült, akár gyalog is nagyon közel van hozzám, így 10 után már ott is voltam. Ragyogó napsütéses napot fogtam ki, amiben egy élmény sétálni főleg ilyen “díszletek” mellett. Rengeteg fotót készítettem, amit a Szállodák.hu Facebook oldalán meg is nézhettek. Ajánlom figyelmetekbe ezt a környéket (egyébként a Marques do Pombal metrómegálló felett található), olyan volt, mintha egy mesében lennék. Órákat el lehet sétálgatni, nekem sikerült úgy három órát nézelődnöm, és egyszerűen nem tudtam betelni vele. Az, hogy a parkban ténylegesen érzed a fák illatát, nem úgy, mint otthon.. Az igazán varázslatos volt. Tényleg.

A délutáni órákat pedig egy tetőtéri “rooftop” bárban töltöttem, holnap oda vissza is megyek dolgozni, ugyanis a kilátásuk elképesztő. Ezt az élményt kerestem már napok óta, tekintve, hogy több tucat képet láttam már róla a neten, de egyedül egész szépen elkeveredtem, amikor úgy két napja elhatároztam, hogy megtalálom a helyet, és onnan fogok írni. Nem sikerült. Ma egy helyi segítségével viszont eljutottam oda, bezsebelve az eddigi legmeghatározóbb élményt – kilátások és panorámák tekintetében. Holnap meglátogatom a nagykövetségen a magyar nagykövetet, szombaton pedig megteszem a Cascais – Sintra túrát, amit ma reggel foglaltam le. Eddig is úgy éreztem, mintha mesében lennék, szombaton ezt csak fokozni fogom, tekintve, hogy Sintra a portugál királyok nyári székhelye, akik a meleg elől menekültek fel oda, és építettek színesebbnél színesebb palotákat.

Ma egy szuperkiadós alvás után vettem nyakamba a várost, pontosabban a városnéző buszt, hogy felülről is megnézhessem Lisszabont. A busz, ami mellett döntöttem, két túrát kínált (piros és kék), az egyiket ma végig is csináltam, amire eddig még egy ország esetében sem volt példa, tekintve, hogy utóbbi alkalommal Berlinben akkora vihart sikerült kifognom, hogy még ha akartam volna, akkor sem láttam volna semmit az ablakról leömlő víz miatt… Viszont ma, itt Lisszabonban 25 fok és ragyogó napsütés kísért minket a suhanó pálmafák között. A városnéző túrák a Marquês de Pombal megállótól indulnak, amit a szállodától metróval könnyedén meg tudtam közelíteni. Suhantunk a pálmafák alatt, az 5 csillagos szállodák mellett, az Április 25-e híd mellett, előtt, alatt, és Lisszabonnak bizony percről percre sikerült elérnie a megdöbbenést az arcomon. Amikor már azt hittem, ettől már tényleg nem láthatok szebbet, akkor jött egy szobor, egy épület, vagy egyszerűen egy óriási park, ahonnan az egész várost beláthatod. Meseszerű.

A kedvencem Lisszabon 2. legnagyobb parkja volt, amit aztán később egy eltévedésnek köszönhetően meg is találtam, így a héten oda még biztosan visszamegyek. Egyetlen helyen szálltam ki és néztem körbe, méghozzá a Torre de Belém-nél, ahol egy nagyobb sétát tettem, tekintve, hogy egyrészt az Április 25-e híd innen aztán tényleg elképesztően lenyűgöző – mintha legalábbis a tengeren túlon lennél… -, másrészt pedig kábé 25 fokunk volt ma, úgyhogy tettem egy kisebb nézelődős sétát a parton a következő busz érkezéséig – kb. 30 perc. Utána persze jött az ebéd, amit eddig még csak az utcákra kitelepült éttermeknél próbáltam, ahogy a turisták döntő többsége, holnap viszont megnézem, hogy mi a helyzet éttermek tekintetében, viszont csak a busz kék túrájának megtétele után.

Oravecz Nóra