Holnap megyünk Szoboszlóra! – dörrent el a vezényszó. Anyukám szájából. A szombati ebédnél. Nekem a torkomon akadt a rántott husi a hír hallatára. Apám egy pohár sört mosolyogva bevágott, a nővérem pedig már a szoboszlói strandon kapható Yoyó fánkra gondolt. Amit bizonyára holnap megkap. Én még boldogságomban kicsit küzdöttem a félrement falattal, és aztán már nekem is fülig ért a szám. Szoboszló! Igen! Újra eljött a nap. Olyan volt ez mint a karácsony. Hajdúszoboszlóra menni évente kétszer. Csodálatos volt. 1978 és 1984 között vagyunk. Imádtam Szoboszlót. Nem is értem, miért nem mentünk többször. Elvégre a távolság nem volt több, mint 75 km. Nyírbátor- Hajdúszoboszló. Micsoda ünnepnapok voltak ezek! Reggel átautóztunk. A piros zsigulival. ZR 77-76. A büfében azonnal rárepültünk a Yoyó fánkra. Aztán be a fürdőbe. Mindig rengetegen voltak, de ez engem egyáltalán nem érdekelt. Búvárszemüveg. Be a víz alá. Az alá a kissé vörös, és zavaros gyógyvíz alá. Mondanom sem kell, hogy egy centit se láttam a víz alatt. De akkor is én voltam a mélytengeri búvár. Én a kis Győzőke.

Azóta eltelt csaknem 30 év. Ismét Hajdúszoboszlóra megyek. Saját elhatározásomból. Hotel Atlantisba. Kicsit pihenni. A bőröndömbe most nem raktam búvárszemüveget. Elég rutinos vagyok, azt hiszem. Nosztalgikus érzés fog el, amikor elhagyom a város határát jelző táblát. Döbbenten tapasztalom, hogy a város azóta mennyire kivirágzott. Amióta utoljára itt jártam. Persze a város nagy értéke a termálvize, ezt eddig is tudtam. De ennyire. Jobbról-balról szállodák. Gyönyörű parkok. 2012. Bizony. A hely kiépült. Bátran állíthatom. Kicsit bolyongok a városban, mire megtalálom a szállodámat. Hotel Atlantis. Megvan! Impozáns épület. Nagyon újnak tűnik. Hatalmas felirat azonosítja az oldalán. A nagy A betűben (Atlantis kezdőbetű, ugye) vidáman keresztül szökkenő delfin elsőre nem nyeri el a tetszésemet. Szakmai végzettségem szerint tervező grafilkus vagyok, és az ilyenekre kicsit érzékenyebb vagyok, mint az átlagember. Nem adok mínusz pontot a nem létező noteszembe, elvégre objektíven is tudni kell kezelni a dolgokat. Pláne, ha az ember pihenni készül. Ízlések és pofonok. A recepción bejelentkezem. Nagyon barátságosan fogadnak. Minden kérdésemre válaszolnak. Kérdéseim pedig mindenre kiterjednek. Mindig így csinálom. Mi hol van, van- e internet a szobában. Hát persze, hogy van, mondja a nagyon csinos recepciós hölgy. Akkor mondom a wi-fi jelszavát. És megmondta, és ebből én azonnal kikövetkeztettem, hogy a hotel valóban nem régen nyitott. Friss, meleg. A password ugyanis: ✸✸✸✸✸✸✸✸✸ Hát nem egyértelmű?

Akkor először megnézem a wellness részleget. Elvégre ez az egyik legfontossabb helyszín. Itt nagyon sokat fogok időzni. Minden bizonnyal. A mínusz 1-re kalauzolnak. Nagyon stilszerű, gondoltam. Tekintve, hogy az Atlantisban vagyok. Süllyesztett finomságok. Süllyesztett kényeztetés. Élmény medencék. Süllyesztett szaunavilág. Aha. Értem. Ennél jobban ki sem találhatták volna. A süllyesztett világot lifttel közelítem meg. Beszállok. Hipermodern kabin, kérem szépen. Megnyomom a -1 gombot. Az ajtó hangtalanul becsukódik. Éa akkor a már-már átszellemült történelmi csendet egy kedvesen irritáló női hang törte meg. A kabin hangszórójából kaptam a fincsi pofont. ” A lift lefelé közlekedik!” Majd amikor megérkeztem: ” Mínusz egyes szint!” Ezt nem hiszem el. Gyorsan megnyomtam a földszint gombot. ” A lift felfelé közlekedik! Földszint!” Folyamatosan informálva vagyok. Minden lépésemről tudok. Ha akarom, ha nem. Na jó, vissza a wellnessbe. A hölgy nem fárad. És miközben lefelé haladok, eszembe jut valami. Rémlik, hogy nagyratartott történészek írják az elemzéseikben. Rémlik, hogy az Atlantisz-kutatók említik a feljegyzéseikben azt a hangot. Azon a bizonyos napon. Amikor az a bizonyos tragédia megtörtént. Vagy nem történt meg. Legenda, vagy valóság? Létezik, hogy a krónikások tényleg hallották azt a bizonyos hangot, amikor az egész megtörtént? Ki tudja? De az bizonyos, hogy többen említik azokon a már szertefoszlott pergameneken, hogy az elsüllyedés pillanatában egy éteri hangot hallottak. Tisztán, és kivehetően azt mondta, hogy: “A sziget lefelé közlekedik!” És amikor elsüllyedt, csak ennyi volt hallható: “Tengerfenék!” Elmosolyodtam. Egy kicsit elkalandoztam. Kinyílt a liftajtó. Minusz egyes szint. A wellness részleg.

Itt vagyok. A jelenben. Kicsit körülnézek. Nagyon szép, és tágas terek. Úszómedence a centrumban. Körülötte nyugágyak. Jobbról a termálmedence. Bal kézről az élménymedence. Nagyon kultúrált, igényes megoldás. Szeparáltan a szaunavilág, amit két irányból is meg lehet közelíteni. Direktben is, és a medencetérből is. Pazar. Ok, nagyjából képben vagyok. Felliftezem a másodikra. Itt kaptam szobát. A kedves hölgy a liftben persze mindenről értesít. ” Második emelet!” Kiszállok. Közben a londiner fiú már felhozta a csomagjaimat. Odacsússzantok egy ötszázast. Rámmosolyog. Én visszamosolygok. Becserkészem a szobát. Teljesen rendben van. Minden igényemet kielégíti. Szuper. Kimegyek a teraszra. Hát ahogy kilépek, látom hogy egy cserebogár pörög a hátán a terasz kövein. Szegény. Arra gondoltam, hogy ez egy jel. Aztán pedig arra, hogy nem. Ez nem egy jel, hanem egy cserebogár, ami éppen küzd az elemekkel. Szegény. Meg voltam illetődve picit. Egyrészt mert rovarfóbiám van, másrészt mert nem láttam cserebogarat 30 éve. Pesten nem láttam egyszer sem. Arra azonban emlékszem, hogy gyerekkorunkban nagyon sok cserebogarat láttunk. Gyűjtöttünk. Nem bántottuk őket, hanem rang szerint gyűjtöttük. Különböző fajtájú bogarak voltak. A fejük alatti tor részeken volt a különbség, ami a színeikben volt más, és más. A fekete színűek voltak a parasztok. A piros színűek a királyok. A nagyon ritka bordó színűek voltak a császárok. De létezett zöld, és kékes színű bogár is. Ezek voltak a grófok és a bárók. Na ez vajon milyen lehet? Szegény, tényleg itt küzd az életéért. Felülkerekedtem a fóbiámon. És a rangjára is kíváncsi voltam kicsit. Óvatosan megfordítottam. Lefolyt rólam a veríték. Szinte azonnal elröptettem. Még láttam, amint magához tér, és kiterjeszti a kis szárnyacskáit. Túlélte a kalandot. Boldog voltam. Én is. A paráimat leküzdve még a röptetés előtt leszkenneltem a fejtor színét. Fekete. Paraszt volt. Meg sem köszönte, hogy megmentettem az életét! Hülye Győző! Két perc kiállítás!

Folyt. köv.. Szabó Győző