Pár napja a Facebook oldalamon kaptam egy üzenetet a lisszaboni magyar nagykövettől, Konkoly Norberttől. Kérte, hogy találkoztunk, én pedig örömmel találkoztam vele, tekintve, hogy óriási megtiszteltetés, hogy egyáltalán írt nekem. Ma össze is jött a találkozó, 2-kor vett fel a szállodánál, és a kérésemre átmentünk a híd másik oldalára – és milyen jó ötlet volt. Az utunk az Április 25-e hídon vezetett egészen Krisztus király szobráig, amit mint megtudtam, egyfajta fogadásból született, ami a következő volt: ha a második világháborúban nem sérül Portugália, megépítik a régóta áhított szobrot. Mivel pénzük nem volt, így a lakosság adta rá össze a hozzá szükséges tőkét, többnyire a nők, kimutatva hálájukat, hogy Krisztus meghagyta az embereiket. Ennyire szeretik ők egymást. Körbejártuk a szobrot, fellifteztünk, szuper fotók születtek. Eszméletlen volt a kilátás, és mint kiderült, a szobor és annak környéke mágikus központ, hiszen Krisztus széttárt keze gyűjti az energiát, amit aztán Lisszabon felé áraszt. Ez megmagyarázza a hétfő óta tartó felhőtlen boldogságot, és azt, amit az emberek arcán látok. Aztán elmentünk a tengerpartra, ahol az emberek tucatjával szörföztek. Eszméletlen érzés volt látni, ahogy a tenger csapkodja a partot. A víz itt teljesen más, mint Máltán. Másabb. Homokosabb a tengerpart, kevesebb a szikla – legalábbis, ahol most voltunk. Aztán ebédeltünk egyet, rábeszéltek a tengeri herkentyűkre, így mindent kipróbáltam, amit egyébként nem tettem volna – még a vino verdét is, a spanyolok hires zöld borát. Könnyed íze inkább emlékeztet egy fröccsre, mintsem az otthon ismert testes, vörös borokra.